Megnyitók -Bene Zoltán

ÖKOART Galéria 2004.

 

Tisztelt megjelentek!

Valahogy úgy kerültem én ide, mint Pilátus a Credoba, magyarán szólva: rólam aztán nyugodtan állítható, hogy kizárólag botcsinálta narrátorként mondhatok bármit bárminémű kiállítás megnyitóján. Ennek ellenére ez már a harmadik tárlat, amelyet módomban áll keresetten keresetlen szavakkal megnyitni. Ennek azonban – mint az az eddig elhangzott néhány sete-suta mondatból is kiviláglik – nem az az oka, hogy módfelett jártas vagyok a képzőművészetben. Ha azonban mégis okokat akarok (/akarnak/akarnék) találni, akkor azokat egyetlen egy szóban foglalhatom össze, s ez a szó a Barátság. Jelen esetben az a Barátság, amely Simon Zoltánhoz fűz.

Persze, felmerülhet a kérdés, vajon elegendő ok-e ez arra, hogy éppen én legyek az, aki most megnyitó gyanánt próbál mondani valamit Önöknek. Nos, úgy hiszem, a művészet legközelebbi rokonai közé tartozik a Barátság, éppen ezért ennél többet érő, ennél támadhatatlanabb, cáfolhatatlanabb jogalapot keresve sem találhatnánk…

Mindazonáltal, ismétlem, úgy jártam, mint Pilátus a Credoval, szóval ne várjanak tőlem szakmai bevezetést! Ne várják tőlem azt, hogy felhívom a figyelmüket mindarra, amire egy szakember fel szokta (/fel tudja) hívni a figyelmüket. Én csak egyetlen egyet ajánlhatok Önöknek: úgy tekintsenek Simon Zoltán grafikáira, mint egy keresés, egy kutatás eredményeire; mint egy út, egy utazás állomásaira.

És itt engedjék meg nekem, hogy egy kis szünetet tartsak, illetőleg hadd tegyek egy kurta kitérőt , s ennek keretében hadd olvassak fel egy rövid írást. Íme:

Ásatás
Háromheti utazás után felütötték a sátrakat, kialakították a tábort a hegy lábánál. A professzor sátra állott középen, körülötte egy gyűrű nyolc sátra a tanítványainak és a munkatársainak adott otthont, végül a legkülső övezet göcsörtös fahusángok közé kifeszített ponyvái alatt laktak a felfogadott bennszülött munkások.

Hetekig ástak. A professzor magas, szikár alakja hol itt, hol ott tűnt fel az ásatás területén, tanítványai kíséretében sorra járta a gödröket, megvizsgálta a felszínre került tárgyakat, eszközöket; árulkodó jeleket keresett. Aranykeretes szemüvegét vizsgálódás közben egészen az orra hegyére eresztette, ajkai elnyíltak, elővillantak szokatlanul nagy méretű fogai. Tanítványai lélegzetüket visszafojtva figyelték minden rezdülését.

Az egyik nap reggelén a munkások végre találtak egy sírt. Valóságos, csábító ígéretet. Ha kegyes az ég a kutatókhoz, az archeológia kincsestárát tárhatják fel. Három nap kemény munkájával sikerült felnyitni, s a professzor, tanítványaitól övezve a sírba szállt. A kriptában számos edény, használati tárgy és kisebb-nagyobb szobor között egy múmia állott. Kezében tartott egy cserépdarabot, aranykeretes szemüvegét az orra hegyén egyensúlyozta, ajkai elnyíltak, elővillantak szokatlanul nagy méretű fogai.

– Professzor úr! – kiáltottak fel önkéntelen csodálkozással a tanítványok. – A professzor úr!

A professzor megbűvölten állott meg a múmiával szemközt. Valóban a saját múmiáját ásta ki, állapította meg magában, önelégülten.

– Halhatatlan vagyok – motyogta boldogan.

Eddig tart a karcolat. Hogy mi a köze, vagy hogy van-e köze egyáltalán mindahhoz, amit körülöttünk, a falakon láthatnak; hogy kapcsolódik-e a művészethez, és kapcsolódik-e nevezetesen éppen Simon Zoltán művészetéhez – annak eldöntése Önökre vár és csakis Önökre tartozik. Én pusztán annyit kérnék: figyeljenek, keressenek, töprengjenek, utazzanak, s közben (mindenek előtt és mindenek fölött) adják át magukat Simon Zoltánnak és az ő grafikáinak!

És végezetül engedjék meg, hogy útravalóul Kányádi Sándort idézzem:

 

„Vannak vidékek, gyönyörű tájak,

ahol a keserű számban édessé izesül;

vannak vidékek legbelül”

 

Bene Zoltán