Megnyitók -Fecske András

         Nemr ég, erdélyi túrám alkalmával éppen azon tűnődtem, hogy milyen érdekes, a kapitalizmusnak teljesen mindegy, hogy milyen gazdasági felkészültségű országba vonul be, hozza magával a maga plakátjait, kirakatait, épületeit, amelyek mindenhol egyformák a világon. Mert a kapitalizmus ilyen, internacionalista. Ugyanezeket az épületeket láthatjuk a Szabadság téren, vagy a Belvárosban, csupa üveg, csupa beton-kolosszusokat, s a kissé burzsoá-ízű, hivalkodó anyagokkal tarkított, időnként förtelmesen stílustalan épületeket úgy nevezzük: posztmodern. Azaz: modern utáni. Mert hogy a modern építészet úttörői a múlt század elején működtek, tehát a mai modern építészet csak utánuk, poszt keletkezhetett.

Ha az érték felől közelítjük meg a posztmodern művészetet – merthogy nem csak az építészetben, hanem a festészetben és az irodalomban is használatos ez a kategória immár – akkor nem túl rózsás a helyzet: az úttörőkhöz képest a mai modernek sokszor atavisztikusak, eklektikusak, vértelenek. Olyanok, mint az utánjátszó mozi: a nagyfilm premierje után kapják csak meg a kópiát.

Bizony, a posztmodern művészet értékteremtő képességével gondok vannak. Ha arra gondolok, hogy Marcel Duchamp már az 1910-es évek közepén kiállította WC-csészéjét, mint műtárgyat, megindítva ezzel a „ready-made”-ek máig tartó hullámait és újhullámait, akkor bizony fanyalogva nézzük az országos tárlatokon kiállított arannyal lefújt sörös palackokat – ezt már valaki egyszer kitalálta, ezt már valaki egyszer eljátszotta, tessék mondani, játszani mást.

Tagadhatatlan, olykor redundáns, már egyszer közreadott információkat tartalmaz a posztmodern. Ennek megfelelő a műtárgyak értéke és értékelhetősége is.

Hogy mi a gond? Az önálló művészi gondolkodás hiánya. A külföldi, főként nyugati áramlatokba való megmerítkezés kényszerű vállalása. A mindenáron modernnek lenni akarás vágya, s a bizonyításé: én nem maradtam le, követem a trendet,

 

Hát, kérem, a kérdés nem ilyen egyszerű, s erre bizonyíték éppen Simon Zoltán. Hazudnánk, ha azt állítanánk: nem veszi figyelembe a modern grafika mai lehetőségeit. Csak épp a helyértékén kezeli: nem célként, hanem eszközként. Nála a modernség nem azt jelenti, hogy a grafikát kalapáljuk rá a modern áramlatok kaptafáira, hanem hogy a kaptafát csak távolról szemlélve, sajátosan hazai munkát adjunk ki a kezünk közül. És ez nem mindegy.

Módszere egyszerű, javaslom másnak is. Íme a recept:

Először is gondolkodj el, ki vagy Te, milyen helyen élsz, ki a környezeted, milyen kultúrához tartozol. Van-e mondanivalód a többieknek.

Simon Zoltán korosztálya még elgondolkodik ezen. Vajon az utána következők is? Másodszor: Gondolkodj el azon, hogy a világ hogyan viszonyul hozzád. No, ez már problematikusabb. Egy olyan korban, ahol minden arról szól, hogy hogyan lehet az én igazságomról (igazságtalanságomról?) meggyőzni a másikat, mert már nem is az igazság, hanem a saját vélt vagy valós igazságom érdekérvényesítése a lényeg, az emberek egyre kevésbé fogják megtudni az igazi igazságot, ami nem más, mint a valóságnak való megfelelés, ahol a jó jó és a rossz rossz, a dolgok nevükön vannak nevezve, és egyféle norma vonatkozik minden létezőre. De ami a legszomorúbb: nem is akarják majd, mert ha meghallják azt a szót: igazság, feláll a szőr a hátukon.

Pedig a modern értelemben vett létezésünk a manipuláció nélküli valóság felfedezésén alapszik. Ja, hogy ez nehéz dió? Simon Zoltánnal együtt mondom: ha a félrevezetés már Csimborasszó-mértéket ölt, az ember ne akarja se a világ eszenciáját, sem pedig a bölcsek kövét felfedezni. Egyet tegyen: kérdezzen.

Mert ez Simon Zoltán művészi habitusának lényeges eleme, ezt mutatják grafikái. A világ groteszk? Groteszk arcmásokat keresek és alakítok a papíron egyszál grafitommal. Félelmekkel kell együtt élnünk? Félelmetesnek ábrázolom a jelent. Van kérdésem a művészethez? Felteszem – erről szól a „Kép part között” c. kép, ami ugyan nincs ezen a kiállításon, de nagyon jól példázza ars poeticáját: az álmodernség és az igazi problémák közötti hídverés helyett meg kell kérdezni a művészet közegétől: kell-e egyáltalában hídverés, vagy elég egy gázlót keresni valahol lejjebb, ahol kevésbé nagy a sodor.

Nézzünk csak a „Variációk csörgődobra” figuráját. Esendő, humoros, groteszk. Bármelyikünk lehetne. Ahogyan a grafikai lap mezejében megjelenik, egyszál magában, már az önmagában kérdés: Ilyen vagyok, ilyenek vagyunk: Kiszolgáltatottak a külvilágnak? Keljfeljancsi-magunkat állandóan arra tréningezzük, hogy legyen erőnk megszólaltatni a hangszert – abban a közegben, amelyik a művészet CT-ágyújában szelvényekre bontja az igazságot, s ezen szelvények egyikében téblábol a kor hőse, s közösségének többi tagja előtte, mögötte botorkál a saját szelvényrendszerében? Van-e, lehet-e közösség az atomjaira szakadt jelenben?

Simon Zoltán művészi világa a nem túl rózsás jövő kulisszái előtt a szürkék bűvöletében élő emberről szól. Minden egyes grafikai lapja a valóság terméke, igazi probléma, valódi emberekről – kérdőjeles mondatokba zárva.

Véleménye szerint kérdőjeles mondatokban leledzik a művészet maga is. A „modern legyek, vagy konzervatív” kérdése ócska koholmánnyá silányul az igazi kérdések előtt: kinek alkotok valójában? Egy körülírható, megfogható, történelmileg is determinált közegnek, vagy az általánosság álorcája mögé búvó manipulációnak? Feltesszük ezeket a kérdéseket még – kedves alkotótársak? Vagy csak néhányunknak kell csörgődobot cipelni a nonfiguratív díszletek között? Ugye milyen bonyolult erre felelni.

Simon Zoltán is bonyolultan felel: papírkollázs és hagyományőrző rajz együttes képi alakító eszközeit használja fel egy új minőség létrehozására. Amelyben a kérdező ember a maga bonyolult valójában áll előttünk egy bonyolult struktúrájú grafika törvényeinek engedelmeskedve.

Hollósy Galéria 2006. szeptember 15.