Megnyitók -Hemrik László

Élők a holt lelkekben

Simon Zoli kiállítása két nagyobb egységre bontható, amelyek ugyan valóban elkülönülnek, és elkülöníthetők egymástól, de jóval inkább erősítik, feltételezik egymást! Még akkor is, ha genezisükben, felépítettségükben, technikai kivitelezettségükben el is térnek egymástól.

Azt itt kiállított művek mindegyike 2018 után keletkezett. Tíz munka a Mi, bátor akhájok című művészkönyv gyermeke, míg a többi kép, a 70 x50-es keretbe ágyazottak, egy lazább kapcsolati háló elemei. Az előbbi sorozat fundamentumát százéves könyvoldalak jelentik, görög-szövegkép szolgál a figurák domináns hátteréül. De a másik sorozat sem nélkülözi a „talált-tárgy”, „talált-kép” fundamentumot, csak az ő esetükben egy kortárs kulturális jelenség lesz a képek alsó layere, még pedig a Szimplakert, a nevezetes romkocsma egyik graffitis fala. A graffiti digitálisan tompított vízjelei egy lazább, engedékenyebb backgroundot teremtenek, hogy aztán erre kerüljenek az akrilfesték szürke felhőfoltjai, amiből kirajzolódnak a képek protagonistái. Simon Zoltán grafikai világának technikai karakterét ez idáig a kollázs, a papírkivágás- és tépés határozta meg, ami mára közelebb áll a vegyes technikával készült festménygrafikához, igaz, a képek megtartják kollázsszerűségüket. De talán ennél is lényegesebb, hogy Simon Zoli képein a különböző minőségű nyomhagyó anyagok, eszközök összmunkájának eredményeként megszületnek a képek centrumába kerülő, a művészre oly jellemző szikár, aszkétikus figurák, nők és férfiak, mezítelen testek, antropomorfizált lények, félállati, fél-emberi karakterek.

Hogy aztán feltehessük a kérdéseket: kik ezek a karakterek, miféle különös seregszemle résztvevői, miféle jelentéseket hordoznak? Tálcán kínálja magát, hogy az antikvitásban kezdjünk el kutakodni. A Mi bátor akhájok sorozat darabjai nyilván, Homérosz halhatatlan szövegére, az Odüsszeiára utal, de a többi sem esik messze Kirké gyümölcsfáitól. Felfoghatatlan, hogy immár 2800 éve hat a szöveg, melyben Odüsszeusz, Ithaka királya a Trójai ütközetet követően tíz évet bolyong a tengereken, míg nem aztán hazatér. A történetet talán még azok is ismerik, akik még soha sem hallottak Odüsszeuszról, mivel olyannyira archetipikus panelekből építkezik.

Hazatérés, kaland, kihívás -elkötelezettség, gyengeség, romlottság kavarog a műben.

Azt hiszem, Simonnak találkoznia kellett a történettel, mégha véletlenül is akadt a kezébe az 1911-es Franklin kiadású szemelvénygyűjtemény. Először fénymásolt oldalakra dolgozott, de aztán úgy döntött, egészen közel engedi magához a szöveget, és az eredeti könyvlapokra kezdett el rajzolni. De csavart még egyet a dolgon, hogy az Apa és az Anya könyvek utána, az elkészült képzőművészeti munkákból, és az azokhoz írt kortárs szövegekből egy újabb Simon-könyv szülessen meg, a Mi, bátor akhájok. Az ősi szöveg egy más szinten, de visszatalált a könyvek világához is. Simon Zoltán egy kicsit újra hazaért.

Moses I. Finley az antik görög világ tekintélyes szakértője írja, hogy nincs társadalom mítosz nélkül, de anélkül sincs, hogy kordába ne tartaná őket. Régi szép idők, de azért ne feledjük, ma is léteznek kitűntette, a valóságtól elemelt történetek, mítosszá avanzsált események, amelyek fiktív tartalmait nyilván könnyen leleplezhetnénk, de velük nemcsak színesebb az élet, de könnyebben is megjegyezhetők a jelentős események. A mítoszok egykor és ma is tájékozódási pontok, jó szolgálatot téve a kulturális marketingnek. Ugyanakkor van a mítoszoknál egy árnyaltabb, bizonyos értelemben finomabbra hangolt jelenség, ami nem kis részben a mítoszoknak köszönhetik a létét: a művészet.

Az Odüsszeiában például szépen összeér a mítosz és a művészet, amelyben, mint azt Finley megjegyzi, csodából és isteni tettből nincs hiány, de mégis mindössze egyetlen hérosz küzd az elemekkel. A többiek esendő, középszerű figurák, vagy gazfickók. Míg Simon Zoltán alakjai mindennek elmondhatók, de középszerűeknek nem, mégha nem is héroszok, és itt már rég nem csak az Odüsszeiára reflektáló munkákra gondolok. Kik is ők ebben a nagy jövés-menésben? Megjelenésük szokatlan, bájosan torz és félelmetes. Mintha egy bestiáriumból léptek volna elő, s valahol az antik világ különleges lényei és a fantazik végletekig feszített torzszüleményei közötti térben egzisztálnának. Az embert mindig is meghökkentették a természet vad tréfái. Nem csoda, ha a művészet is szerepet szán a különösnek, a viszolyogtatónak, a rendellenesnek. És nem azért, hogy elvonja a figyelmünket a lényegről, hanem, hogy éppen arra mutasson rá. Ha van irodalmi mű, amely híján van a hősöknek, az Gogol Holt lelkek című hatalmas regénytorzója. A kultúra senkiföldjén élő és holt lelkek kívánnak megkapaszkodni valamiben - jellemzően mindig valaki másban. Se hős, se cél.

Simon Zoltán figuráinak jelentősége abban áll, hogy megjelenítik kiben-kiben a lehetségest, a rendhagyót, a nyersen vakmerőt, az ösztönt s a fel nem ismert nonkonformitást. Ott vannak ők mindenkiben, a Holt lelkek szereplőiben is. Ne hessegessük el hát őket, s velük a törékeny madárszabadságot, a vonyító kutya-hűséget, az erdőket cipelő gerinceket, az égbe nyújtózkodó létrák fölött szárnyaló angyalt. Éppen hogy éltetni, etetni, néha megsimogatni kellene őket. Ezeknek a lélekalakzatoknak nem a cukiság a fokmérőjük, hanem az őszinteségük. Gogol is, Homérosz is hálás lenne értük.

Simon Zoltán lényeit már ősidők óta hordozza magában az ember legalább is a tudatalattijában, kultúrából kultúrába, hogy mélytengeri tapasztalataikkal megmutassák, miképpen maradunk örök foglyai és haszonélvezői, és időnként szabadságának letéteményesei a civilizáció, a kultúra, a természet örök hármas fogatának.

 

A Simon Zoltán: "Alapjában véve..." című kiállítása, Nádor Galéria, 2021.03.15.