Gino Casali titkos élete
Képzőművészet, Kritika


SIMON ZOLTÁN ÉS A SZIMULÁKRUM

„Eltitkolni annyi, mint úgy tenni, mintha nem lenne az, amink van. Szimulálni annyi, mint úgy tenni, mintha lenne az, amink nincs. Az első jelenlétre utal, a második hiányra.”

Jean Baudrillard

 

Csak úgy áll ott, és csak néz kifelé magából, mintha csodát látna. Csakhogy ő úgy néz kifelé, ahogy mások befelé néznek. Se keze, se lába testén pitykés dolmánya lenne (mint eltűnt öltöztethető papírbabákon volt – ha ez emlékeinkben még megvan valahol…) – s „titkos életén” merengne valami Gino Casali nevű figura. E szép reneszánsz nevű talján alakról csak annyit tudni, hogy e néven különböző időkben élt valahol, s nevében élni fog, mint ama Vlagyimir Iljics (kinek titkos élete legalább akkora rejtély…). E két dolog, hogy neve van, és akármilyen titokzatos élete lehet, a valóságos-lehetségesbe helyezi az eredetit, s könnyelműen ráfoghatjuk e képre, hogy éppoly groteszk, mint ama elhíresült Gregor Samsa.

Gino Casali titkos élete

 

Viszont Simon Zoltán nem Kafka és nem egy torz valóság torz tükörképét rajzolja. Decemberben Simon egy kamara-kiállításon (KULTI – Albertfalvi Közösségi Ház 2014. dec. 3 – 2015. jan. 12) mutatta be új grafikai munkáit, és győzött meg arról, hogy az egyéni kiállítással ritkán jelentkező művész „titokban” életművé duzzaszt egy egész világot. Alakjai évek óta ugyanazok, akár magányosak, párosak, vagy tömegesek. Az ember – aki, ha melleket növeszt nő, ha szárnyakat, akkor madár, s ha fütykösével dicsekszik, akkor férfiember – jellé szelídül-durvul e rajzolt valóságban. Az ember – amolyan elvont jel már – hiába kap nevet, a kép hiába kap címet, a jel csak önmaga jele, a cím csak önmaga címe és nem vonatkozhat sem a valóságra, sem Simon Zoltánra, melyek hitelesíthetnék. Az ősi barlangrajzok megfakult bikaábrázolásai, többször át- s egymásra rajzolt csordái ilyenek. A Lascaux-barlang vadásza éppen elég bikát látott ahhoz, hogy elröhögje magát a barlang falára pingált kép láttán – joggal groteszknek gondolva azt –, de nem tette. Nem képnek látta a bikát, hanem annak ami… Egész európai kultúránk – hittel és jóhiszeműséggel – arra épített, hogy egy jel teljességében tartalmazza és visszaadhatja a jelentést, hogy egy jel átváltható a jelentésére. Van-e valami, ami ezt – a beléfektetett hitünkön túl – garantálja? Jean Baudrillard szerint (Simulacres et simulation. Paris, 1981) nincsen. Valóságnak vélt világunk szimuláció. „Az egész rendszer súlytalanná, gigantikus szimulákrummá válik. Nem irreálissá, hanem szimulákrummá, azaz nem váltható át többé a valóságra, hanem csak önmagára, egy megszakítatlan körforgásban, amelynek sem referenciája, sem a kerete nem létezik sehol.” Simon rajzai egy ilyen szimulált világról szólnak, célja szerint leleplezve azt, és valamilyen valóságosat – világban létezőt – állít szembe vagy szembesít a körülöttünk levő szimulákrummal.

Világunkban minden időszerű és reális, de ha ez a „gigantikus szimulákrum” az, amit érzékelünk, akkor a valóság groteszk, amiben élünk. Minél inkább közelítünk igaznak hitt jeleink – szavak, képek, illatok – jelentéséhez, kényszerűen tudomásul kell vennünk Simon valóságkeresésének igazságát. Sajátos – általa „metszett papír”-nak nevezett – technikája is jel. Mintha a látható rajz alatt egy másik

Isten báránya

rajz lenne, amit a kép felülír. Mintha a látható megsemmisíthetné a láthatatlant… Isten báránya című grafikája nem írható le se isten, se a bárány valóságával, nem érvényes rá a szimbólum se: ember (a hívő ember), sehol „jó pásztor” és sehol nyája. Csak a birtokviszony marad. A képre ragasztott másik kép alatt, a tépett papírlap alatt a Megnevezhetetlennel, a magányos istennel és a magányos emberrel. A birtok és birtokos tisztázatlanságával. A szimulált létezés valóságával.

Simon túllép a rétegeken (divatosan: layers), idősíkokon és térszeletkéken, nem egyesíti azokat (miképpen tették ezt a futuristák, vagy Jackson Pollock), hanem nemes egyszerűséggel saját képidőt teremt, mely csak rajzolt képre érvényes. Ez a tér-idő már nem helyettesíthető be se az általunk ismert térrel, se az általunk ismert idővel. Ebben a valóságban Gino Casali akár isten báránya is lehet (vagy isten barma – mindenkinek gusztusa szerint…), és már csak az a kérdés marad, hogy neki van-e titkos élete, vagy egy Titkos Élet valósul meg őbenne.

A kérdés nem megválaszolható, vagy ha igen, csak a szimuláció szintjén. Simon Zoltán rajzaival éppen e szimuláció értelmetlenségéről szól, s ha valakinek, neki elhihetjük, ez így is van. A képein látható-érezhető groteszk csak az ábrázolható világban van, a realitás a maga teljességében csak megélhető. A legtökéletesebb ábrázolásra törekszik, s ezt úgy teszi, hogy a valóságosat képeibe rejti. Az alkotás folyamatában ez is egyfajta szimuláció – egy párhuzamos valóság valósága. Ebben az értelemben Simon realista, sőt naturalista alkotó. Véresen komolyan veszi a tökéletest. Képeinek valóságához kétség nem fér, biztosan azt rajzolja, amit akar. Nyöszörögtetően komisz munka az övé. Vázlatok tucatjait tépi szét, veti el, míg valamire azt mondja, hogy: ez ilyen.

Szerencsére van egy honlapja, ami nem végtelen ugyan, de bő válogatás az 1999-től készített munkáiból. http://www.simonart.hu/gallery/kepek_2013.htm Meggyőző gyűjtemény vagy dokumentáció? Mindenkinek más… Éppen úgy lehetnek Gino Casali titkos életének dokumentumai, mint Simon Zoltán gyűjteményes munkái, vagy valamilyen illusztrációk a Hogyan legyünk realisták című opushoz.

Befejezésül:

Gino Casali egy 1940-es amerikai népszámlálási adatlap szerint California állam Alameda nevű városában élt. Házasember volt, felesége Irene B. Casali két leánygyermeknek adott életet, Mary J.-nek és Diane K.-nek.

Béke poraira.

Rőczei György