|
ELTÉPETT
RAJZOK...
és, ami megmarad..., amit úgy ítél
a művész, hogy nem összetépendő, azokat kiállításokon láthatjuk
-Milan Kundera írja keserű vádjait az Elárult testamentumokban,
hogy; sosem lenne szabad a művészek által nem nyilvánosságnak
szánt dolgokat a művész tiltása ellenére, megjelentetni, kiadni,
kiállítani -Simon Zoltán maga dönthet arról, mit állít ki és szerencsére
sokszor döntött már úgy, hogy; megmutatja műveit. Itthon és külföldön
is számos kiállítása volt, azokból a rajzokból, amelyek tehát
megmaradtak nekünk nézőknek, a sok (szó szerinti) „tépelődés”;
morfondírozás, gondolkodás: belső harcok, a művész hatalmas belső
vívódásai árán, amit a képek nézői sosem láthatnak. Simon Zoltánról
azt mondják/mondjuk: vidám fickó, és valóban, kellemes társalgó,
vidám történeteket már évtizedek óta mesélő ember. Szereti az
életet és küzd benne. Érzékenysége, mindent sejtése, a világ rosszaságainak
értése: mindig ott vannak a kitalált figurákban, képekben, „mesékben”,
itt élnek ezeken a falakon is. Simon Zoltán -mióta csak hozzáfogott
ehhez a, mesterséghez- mívesen rajzol. (Mást is dolgozott, amikor
kellett: cipelt és szervezett, árút hordott és maga mosta a szitavásznakat.)
Rengeteget illusztrált, ábrákat készített könyvek, tankönyvek
számára, ami viszonylag megköti az alkotót, mert kötelező a szemléltetés.
Ez az alkalmazott grafika, ahol ő mégis, ott is, önmaga tudott
maradni. Mindig önmaga, bármit is kellett és bármit is akart aztán
„magának” rajzolni.
Új és új rajzok százait készítheti, sosem lesz más, mert ő nem
változik, a stílusa ugyanaz marad, a témák változnak csak, és
ez így; jó, ez az egyféleség az ő erénye, zászlója és védjegye
lett. Vannak hasonlóak, de ilyen nincs több a világon, ezeket
a vonalakat, finom tónusokat más sosem fogja megcsinálni. Egyénisége,
homogenitása egy született tehetség, hol szorgalmas, hol „lusta”
egyéniség munkája során alakult egyre ilyenebbé, egyre szilárdabbá.
S talán végre neki is sikerült - a mi generációnkban sok a későn
érő - végre elfogadnia önmagát, a nietzschei legjobb értelemben
is. Bízzunk benne, hogy ezek a szét nem tépett rajzok végre megmaradnak
nekünk: szemlélődésre, kalandozásra a rajzok vonalai, tónusai
közt, az ábrázolt „történetek” végig továbbgondolására, épülésünkre!
Ezennel - szeretettel és tisztelettel, a képeket, történeteket
szívükbe ajánlva -
a kiállítást megnyitom.
Cegléd, 1997. május 5.
|